Tecoplan Leo

0

Az Ikarus mérnökei 1987-ben német megrendelésre készítettek egy városi kisautót. A Tecoplan Leo sajnos csak prototípus maradt.

A városi kisautók piaca a ’70-es évek második felében, az 1973-as olajválságot követően élénkült meg. Főleg Franciaországban és Olaszországban készültek ezek a 125, majd 250 cm3-es motorral szerelt csöppségek, amelyeket motorkerékpár-jogosítvánnyal is lehetett vezetni. Ezek lettek az egykori buborékautók modernkori leszármazottai.

Erich Waldburg-Zeil gróf úr, a német Tecoplan Entwicklungs- und Prototypenbau GmbH /Tecoplan Fejlesztő- és Prototípusépítő Kft./ cég vezetője is e piacra szeretett volna betörni. Olyan 2,5 méter hosszú jármű kifejlesztését tűzték ki célul, amely parkolókban akár keresztben is elfér, s 450 kilónál nem nehezebb. Kisebb kerülőket követően (pl. jártak Hódmezővásárhelyen a Hódgép telepén is), végül az Ikarusnál kötöttek ki.
Az Ikarus igazgatója Vadnai Zoltán, a kísérleti osztály mérnökét, Rekettye Lászlót küldte ki Münchenbe, a prototípus elkészítésében való részvételre.

Első lépésként 1:1 léptékben, az agyagmodellt készítették el, ami alapul szolgált a karosszériaelemek formasablonjainak elkészítéséhez. Ezeket áthozták az Ikarushoz, ahol a Puli alvázát némileg módosítva, a jármű alváza készült, majd Kiskunhalasra szállították, ahol 1987 végén a nyers műanyag karosszériaelemek előállítása folyt. Ezek összedolgozását az Ikarusban végezték. A jármű összeszerelésére Münchenben került sor. Itt építették bele a 750 cm3-es, 36 lóerős Fiat motort és a Renault 5 típusából származó futóművet.

Leo néven történt bemutatására – nagy érdeklődés mellett – az 1989. évi Genfi Autószalonon került sor. Sorozatgyártásának beindítását, a rákövetkező évben tervezték Budapesten, a Tecoplan és az Ikarus által létesítendő vegyesvállalatnál. A szériagyártást a terv szerint 2000 darabbal szándékoztak indítani.

Mivel Svájcban és Európa több országában a környezetvédelmi szempontok egyre inkább előtérbe kerültek, a kocsit áttervezték villamos hajtásúvá. Ez a prototípus, az elsővel megegyező, de teljesen az Ikarusban készült alvázat és műanyag karosszériát kapott. Villamos motorját a Brown-Boveri, szabályozó rendszerét a Tecoplan készítette.
A harmadik Leo kocsi a külső formát megtartva, ismét belsőégésű motort kapott. Új felépítésű alvázát és karosszériáját az Ikarusban készítették, a Volkswagen Polo típusából származó motort, sebességváltót és futóművet pedig Németországban építették bele.
Készült egy negyedik Leo is, de ez már az Ikarus hivatalos közreműködése nélkül, a Tecoplannál. Fejlesztési, kivitelezési munkáiban ugyancsak Rekettye László és néhány magyar szakember vett részt, de már mint magánemberek. /Rekettye pl. kilépve az Ikarustól, a HICOX Kft. főmérnöke lett és e vállalkozástól fizetés nélküli szabadságot kapva dolgozott Münchenben./

Ez a kocsi merőben új konstrukció volt, bár ezt külseje aligha árulta el. Újak voltak a karosszériaelemek sablonjai és a vázszerkezet, amit a korábbiaktól eltérően nem acélból, hanem acél erősítésekkel, Epoxi-gyantából készítettek. Nagyfrekvenciás, háromfázisú villamos hajtást kapott, amihez a villamos motort a Siemens, akkumulátorát és vezérlőberendezését a Messerschmitt repülőgépgyár kísérleti részlege fejlesztette ki.

Amire ez az ideális, minden szempontból kifogástalan, csúcstechnikát képviselő autó 1990-re elkészült, Erich Waldburg-Zeil gróf, a család nyomására – akik féltek a családi vagyon járművekre történő “elherdálásától” – kénytelen volt cégét eladni és ezzel a Leo gyártásáról lemondani.
A Leo kocsik emblémáján három oroszlán, München címerállatai voltak láthatók.

Forrás: Rekettye László; Zsuppán István: A magyar autó


Mentés

Megosztás

Hozzászólás írása

© 2016 Magyarjarmu.hu. Minden jog fenntartva.