Kutató, az 1971-ben a Hold felszínét kutató holdjáró (Lunar Rover) jármű tervezője.
Pavlics Ferenc 1928-ban a Vas megyei Balozsameggyesen (ma Meggyeskovácsi) született kilencgyermekes családban. 1946-ban érettségizett Szombathelyen. „Kezdetben a kémia érdekelt, de az egyik kísérletem a nővérem ruháján végződött, így inkább a gépészmérnöki tanulmányok felé fordultam” mesélte egy 2011-ben megjelent életrajzi interjúban David Clow-nak. 1950-ben diplomázott le a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ezt5 követően a budapesti Gépipari Tervező Intézet mérnökeként dolgozott: „Új gyárakhoz terveztem gépeket, illetve régi gyárakat alakítottunk át”. Esténként tanársegédként a Műszaki Egyetemen oktatott, illetve tankönyveket írt. Bár az életszínvonalra nem lehetett problémája, de a bezárkózás politikáját nehezen viselte: „Nem tudtunk elmenni egy konferenciára sem… Nem jutottunk hozzá a szakirodalomhoz. Csak szovjet könyveket és újságokat kaptunk”. Pavlics az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után feleségével Ausztriába menekült, egyedül a diplomáját vitte magával. A tehetséges mérnök Németországból és Amerikából is kapott ajánlatot. Végül felesége győzte meg arról, hogy hagyják el Európát. 1957. tavaszán érkeztek New Jersey-be, egy menekülttáborba. Itt találta meg a nagyszerű kormánykapcsolatokkal bíró General Motors Defense Research Laboratories (Védelmi Fejlesztő Laboratórium) (GMDRL) nevű leányvállalatának egyik vezetője, a lengyel származású Mieczyslaw Bekker. „Öt magyar mérnököt interjúvolt meg, s mindnyájunkat alkalmazta”.
Pavlics akkor még egy szót sem tudott angolul. A laboratóriumban azonban a magyarok voltak többségben, így ez nem jelentett akkora problémát. Bekkerrel németül zajlott a kommunikáció. Három és fél év múlva, 1960-ban a General Motors vezetősége átköltöztette a laboratóriumot Kaliforniába, Santa Barbarába. Az ok egy tengeralattjárókkal kapcsolatos projekt volt.
Miután az amerikai haditengerészet egy svájci tervezésű, Olaszországban épített szerkezettel 1960. januárjában meghódította a Föld legmélyebb pontját, a 10916 méter mélyen fekvő Mariana árkot a következő cél a Hold volt.
Nem csoda, hogy a General Motors Land Locomotion Laboratory személyzetét hamarosan 1200 főre duzzasztották. A GMDRL mellett más cégek, például a Boeing is folytattak hasonló kísérleteket. Azonban 1968-ra kiderült, hogy az összes futurisztikus elképzelést lehetetlen átültetni a valóságba.
Pavlics azonban nem adta fel: „Kitaláltam egy összecsukható járművet… Építettem otthon egy 1:16 méretarányú makettet… A fiamtól kölcsönöztem egy GI Joe figurát,amelyet beöltöztettünk űrruhába. A feleségem varrta meg az összecsukható üléseket. Minden mérethű volt”. A makettet megmutatták a NASA vezetőségének, akik ráharaptak az ötletre. 1969. júniusában Saviero Moreát kinevezték a NASA Lunar Roving Vehicle Project Office vezetőjének. 1969. októberében a Boeing nyerte el a tendert, s az időközben AC Electronics Defense Reseearch Laboratories-nek átnevezett laboratórum lett a fő beszállító. „A General Motorsnak szüksége volt egy partnerre, aki a megfelelő navigációs és kommunikációs rendszereket elkészíti, illetve teszteli az elkészült járművet. Már korábban is dolgoztunk a Boeinggel, s ennél a projektnél is megosztoztunk a feladatokon… Mi építettük a járművet magát – az alvázat, a kerekeket, a futóművet, a kormányművet, a hajtásláncot”. Pavlicsnak és csapatának nagyon kevés idő állt egy működőképes, élethű Holdjáró elkészítésére. Olyan nehézségekkel kellett megküzdeni, mint a védőruhába öltözött utasok, a szélsőséges időjárási körülmények. Ráadásul váltót sem lehetett használni: mind a négy kereket külön motor mozgatta, s ha négyből három felmondta a szolgálatot, a járműnek akkor is működőképesnek kellett maradnia. 1 G gravitáció esetén 200, 1/6 gravitáció esetén 34 kilót nyomhatott, 25 fokos lejtőt is meg kellett tudni másznia, s akkor sem borulhatott fel, ha 45 fokos lejtőn parkolták le. A houstoni űrközponttal is állandó kapcsolatot kellett fenntartani.
1971. nyarára, két héttel a hordozórakéta fellövése előtt a Lunar Roving Vehicle készen állt. Hossza 3,1 méter, szélessége 2,3 méter volt. Botkormánnyal lehetett irányítani. A Pavlics által szabadalmaztatott, titánacélból készített kétrétegű kerekek agymotorjait ezüst-cink elemekkel működtették. Összesen három LRV készült, amelyeket az Apollo-15, 16 és 17 expedíciókkal juttattak a Holdra. A kísérlet fényes sikerrel zárult, s hozzájárult az amerikai űrfölényhez. Pavlics 1971-ben és 1972-ben is NASA-díjat kapott.
Hat évvel később a General Motors áthelyezte Európába, hogy a vasfüggöny mögötti országokkal erősítse a kapcsolatokat. Az ő érdeme az a szerződés, amelyet a Rába kötött brit és amerikai cégekkel hátsó hidak szállítására. Részben ennek is köszönhető, hogy a General Motors Szentgotthárdot választotta az Opel egyik motorgyárának helyszínéül.
1980-tól Pavlics az Opel minőség-ellenőrzési igazgatójaként tevékenykedett. 1988-ban vonult nyugdíjba. 2008-ban a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést adományozta neki “a Holdjáró (Lunar Roving Vehicle) létrehozásának kezdeményezéséért, megalkotásáért, mérnöki életművéért, valamint a magyar-amerikai ipari, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok előmozdítása érdekében végzett munkásságáért”
Források: David Clow, nasa.gov, mult-kor.hu
